Feltűnő szélmalmok, eltűnő litvánok

Ugyan tanulnom kellene, hamár felkeltem többé-kevésbé emberi időben, de ha most nem írom le ami még a fejemben van, akkor a fele ki fog belőle esni. Szóval a hétvége hosszabb leírása következik, de előtte még némi kiegészítés az előző bejegyzésekhez.

 

Még az első munkairodás napon volt, hogy régóta először elmentem ebédelni a suli egyik éttermébe. Erről eléggé leszoktam, mert még az a 3-4 € is soknak tud számítani érte néha, de most jó döntés volt, mert kapásból levágódtam a szerencsésen pont ott üldögélő Egidija (ő a litván lány, aki pl. a képemen is látható a brüsszeli waffel társaságában, kicsit korábbról) mellé, így nem voltam egyedül. A dolog akkor vált igazán érdekessé, amikor ő elment, engem meg megszólított egy kissé öregebb, néninek még azért nem nevezhető valaki, akiről rájöttem, hogy együtt járunk a Buddhizmus órára.

Na vele még beszélgettem 1-2 órát, tök érdekes volt. Dolgozik, itt él Gentben, és 10 éve úgy döntött, hogy újra egyetemista lesz, szóval azóta folyamatosan tanul, szeretne utazni, de nem mer. Fél óráig győzködtem, hogy se az USA, se Anglia, se Magyarország nem veszélyes, még akkor sem ha egyedül utazik, és történetesen nőből van az ember. A teljes beszélgetést most nem írom le, de azt elmesélte, hogy hat éves volt, mikor a szülei folyton a budapesti forradalomról beszéltek, és tervezték, hogy egy magyar gyereket is örökbefogadjanak, de ez végül nem történt meg. Szóval 63 éves csoporttársam van, és tök jófej.

Az egyetemet illetően egyébként tombol a rektorválasztás, és néhány naponta kapom a leveleket, hogy kire és miért szavazzak. Egyikre sem fogok, mivel egyiket sem ismerem, de az meglep, hogy ennyire be vannak vonva a diákok. Bár a pontos rendszerét a dolognak nem ismerem.

 

Munkaügyben sok új továbbra sincsen, a péntek egyetlen említésre méltó eseménye viszont az, hogy újra megmutatkozott az a tulajdonságom miszerint hihetetlenül olcsón és kevés piával is nagyon jól tudom magamat érezni. Sikerült tehát olyan szinten berúgnom, hogy még másnap reggel is részeg voltam, amikor viszont indult a busz a low countries studies - búcsúbulit leszámítva - utolsó gyakorlati eseményének keretei között északra, egy kis országismeretre.

Viszont még ezelőtt, este sikerült alátámasztanom, hogy a törökök tényleg úgy gondolnak ránk, mint világra szóló barátokra, akikkel annak idején együtt harcoltak, és alapvetően baromira jó volt a két ország kapcsolata. Elmeséltem neki, hogy tudom, hogy ők ezzel így vannak, de a magyarok nem egészen ugyanezt gondolják erről az időszakról, viszont meggyőztem arról is, hogy ettől függetlenül a törököket senki sem utálja.

 

     A kiránduláson aztán tipikus belga/holland tájakat láttunk, szép házakkal, otthon újságot olvasó, vagy gyerekekkel reggeliző családokkal. Nagyon békés volt minden, itt kicsit mást jelent a vidék. Szép zsenge zöld volt minden, mert itt a magyarországival ellentétben pont jó idő van, 20 fok körüli tavasszal. Szóval minden zöld és virágzik, beleértve a nem kis számú japáncseresznyét is. Amúgy a városban sok a park, de mind kicsi, így jó volt végre egy kicsit kiszabadulni innen. Először egy "Hoge Wal" nevezetű földvárnál álltunk meg, ahol én még igen erősen szenvedtem, de később elmúlt az előző éjszaka. A vár kicsi de szép, még a 11-12. századból maradt itt.

     A következő pont Kaprijke volt, ahol az egyébként kis város régi városházát néztük meg, és a települést nem kicsit reklámozó, de mégis teljesen normális helyi vezetőnktől (nem tudom ki volt pontosan) megtudtuk, hogy nem csak náluk épült új hivatal, hanem ez egész országban problémát okoz a régi városházák, templomok, és egyéb funkciójukat vesztett épületek újrahasznosítása. Ennek köszönhető viszont, hogy még akár diszkót is lehet találni 1-1 ex-templomban.

A városházán egyébként éppen egy eskűvőre készültek, ahová lovaskocsival érkezett a násznép. Itt dőlt meg az az elmélet, miszerint vannak megtanulásra nem érdemes, soha nem használatos szavak, ugyanis a kínaiaknak nagyon tetszett, mikor kiderült, hogy tudom a lovaskocsit a nyelvükön.

     Ezután valami isten háta mögötti egysávos betonútra kanyarodtunk, máig nem értem hogyan, de végülis bejutottunk a szántóföldek kellős közepére, ahol nem nagyon értettük miért kell leszállni a buszról. A dolog akkor derült ki, mikor már a társaság fele agyagozott, és a talajfúró bő két méteren járt. A barna kőszén előzetes állapotát láthattuk a mintában, szóval a bányászathoz már csak pár évet kell élni, vagy évezredet. :P Mindenesetre érdekes volt ez is.
 

Még jobb volt viszont Zeeland. Nem az új, hanem csak a régi, de ehhez is külföldre, nevezetesen Hollandiába kellett átmenni. Szóval élveztük a tengerpartot, és a kisvárost mellette, miután jól elvitatkoztunk rajta, hogy a vízben lévő valami vajon fóka, ruonis, vagy netán seehunde.
Na nem mintha sokat láttunk volna belőlük. Megjegyzem valami nyári kikötői munka eddig sem lett volna különösebben ellenemre, és ezután se lesz.

     Na de vissza a talajra, illetve a buszra, csakhogy mégse legyen olyan szilárd az a valami, és irány a szélmalom, utazásunk következő állomása. Igazi, hamisítatlan, és tökéletesen működő holland szélmalom, Zuidzande mellett. Marha jól végigmutogattak mindent, még a felső szinten is voltunk, ahol látszik, hogyan lehet az egész tetőszerkezetet, lapátostul, mindenestül körbeforgatni magán a téglából épült malmon, hogy az mindig szélirányban álljon. Miközben ezt csodáltuk, és halálra fotóztuk, folytattam a nyelvórát az Zeelandnál megismert lengyel csajjal. Már előző nap is elmondta egy lengyel lány, hogy lengyel magyar két jó barát, együtt harcol, együtt issza borát, amit mindenki jól ismer, minimum az említés szintjén, de most többet is sikerült megtudni róla. Marha sok hülyéskedés mellett sikerült lefordítani, hogy az általunk néha lengyelül is ismert mondat durvan így hangzik: lengyel magyar két testvér, együtt van pohárban és szablyában. Nem túl magyaros, de remélhetőleg  szó szerinti a fordítás, tehát náluk testvérről, vagy minimum nagyon szoros barátról van szó, és általában ivászatról (nem pedig borról), meg a harc alatt is szablyát értenek (kifejezetten szalyáról, nem kardról van szó).

     Miután ez megvolt, és a buszról is megcsodáltunk néhány kisebb első világháborús bunkert, megérkeztünk Damme városába, ahol egy hatalmas templom tornyába másztunk fel, majd az egyébként romos templom, helyreállított részébe is bementünk. Halk zene, és hatalmas ablakok fogadtak. Talán eddig ez volt az első kellemes hangulatú templom, mivel itt világos volt minden, nem csak vérző szobrokból és sötét ablakokból állt az egész.

 

A kirándulás leírása ezzel véget ért, mert maga az út sem tartott tovább, de az esti röhögés még nem ért a csúcspontjához.

Történt ugyanis, hogy a mostanában eléggé eltűnő litván srác ajtaját teljes egészében beragasztottuk újságpapírral, hogy tudjuk mikor jön ki a szobából. Az akciót még pénteken követtük el, és tegnap éjjel ráírtam a következő dátumot, az egyébként tökéletesen érintetlen papírlaprokra. A jelenet mindenesetre halál vicces, mikor 2-3 ember ragasztja az ajtót, vagy amikor már tegnap hárman hasaltunk és néztünk be alatta. Fény még volt, és nem volt büdös sem, tehát vagy még él, vagy csak nem indult oszlásnak. De azért előbb-utóbb rá fogjuk törni az ajtót, azt hiszem.